Biztos, hogy egyedül KELL elaludnia?

Aludtál már végig egy egész éjszakát? (Az elmúlt több, mint egy évben én elég gyakran. Persze, azelőtt lényegesen többször.) Aludtál már egyedül? Volt már, hogy nem tudtál elaludni? Előfordult már, hogy felébredtél éjjel? Riadtál már úgy meg álmodban, hogy nem tudtál visszaaludni? Keltél már fel úgy hajnalban, hogy szomjas vagy? Fájt már a hasad, fogad, fejed éjszaka? 

Miért ne fordulhatna ez elő mással is? Esetleg egy kisbabával vagy egy gyermekkel?

Amikor egy kis élet megfogan, és az idegrendszere el kezd fejlődni, ő egy pocakvilágban szocializálódik. Nem ismeri a hideget, a meleget, nem tudja mi az éhség. Állandóan anya szívverését, pocakhangjait hallja, Édesanyja légzése, hangja a világ legszebb zenéje számára. Később pedig, amikor már kifejlődik a hallása, és a látása is javul, anya mindent megszűr. Majd jön egy pillanat, amikor ez a pocakvilág kidobja őt...a semmibe. Hideg van. Világos van, nincs anya, nincs szívverés. Zajok vannak, erős zajok. Eltelik pár óra és az éhség is gyötörni kezdi. Küzdenie kell az életéért. Az egyetlen, aki megmentheti, az édesanyja. Az édesanyja ölelése, szívverése, illata, hangja. 

Majd jön az éjjel, és megint a semmiben találja magát, éhesen, fázva, nincs senki, aki őrizné álmát. És akkor megérzi édesanyja illatát, a bőre érintését, és az új világ ismét elfogadhatóvá válik. 

Egyedül kell elaludjon? Át kell aludnia az éjszakát? Nem szabad mindig ölbe venni? Biztos ez? Az Anyai Ösztönök ellen való minden olyan pillanat, amikor a kisbabánk nincs testközelben, amikor nem tudjuk dajkálni, megnyugtatni őt. És a baba természetes igénye ellen is való. Hiszen ő nem erre számított, amikor megfogant. 

Nekünk, felnőtteknek is KELL a szeretet, az ölelés. Jól esik éjjel hallani, hogy a szerelmünk ott szuszog mellettünk. Megnyugtató, boldogító érzés, ha szeret minket valaki, és ezt kimutatja. Egy apró kis jószágnak fokozottan szüksége van ránk. A testünk közelségére. Az ölelésre.