Tegnap sétára indultunk a kisfiammal. A hátamra kötöttem, és elindultunk. Nem volt hideg, de szomorú idő volt.
Egy viszonylag kis forgalmú utcában lakunk, így igen kellemes erre sétálni.
Néhány perc múlva az egyik mellékutcában egy cilinderes férfira lettem figyelmes. A frakk és a sétapálca tekintélytparancsoló megjelenést kölcsönzött neki, ahogyan lassan lépkedett az út közepén.
Mögötte egy nagy, hosszú, fekete autó, benne a rengeteg gyönyörű virág alatt egy koporsó. A halottas kocsit két hatalmas, fekete limuzin követte. Nagyon lassan, méltóságteljesen haladtak, az elöl sétáló férfi tempóját követve.
Ahogyan kifordultak az utcára, hamar felsorakozott mögöttük néhány autó, akik felvették ezt a lassú tempót. És akkor olyat láttam, amit még korábban soha.
Szembeforgalom. És ők is lelassítottak. Egymás után, mindenki, aki szembe jött az úton, ugyanolyan lassan haladt el a halotti menet mellett, ahogyan ők mentek. Volt, aki meg is állt, és úgy várta meg, hogy elhaladjanak mellette.
Hosszasan követtem őket a tekintettemmel. Hatalmas dugót okoztak, de a bosszankodás helyett, inkább lelassult egy pillanatra a város, az egész körforgalom tiszteletteljesen állt és várta, hogy elhaladjanak.
Szívszorító látvány volt ez az együttérzés, ez a tiszteletadás.
Tovább sétáltam, de nem hagyott nyugodni ez a jelenet. Gondolkodni kezdtem, hogy igen, ez tényleg megható. Pedig nem más, csak egy szokás.
Ha fele ennyi tiszteletet adnánk egymásnak, mi élő emberek, rokonok, családtagok, mint amennyit ez a halotti menet kapott tegnap, akkor máris mindenki sokkal többet mosolyogna. És pedig ez is csak egy szokás.
Miért ne lehetne a szeretet egy megszokás? Miért ne lehetne az érintés egy szokás? Az ölelés, a puszi? Miért is ne szoktathatnánk magunkat a tisztelethez? Miért csak a "rossz" szokásokat őrizzük meg könnyedén?
Hát legyen a szeretet egy "rossz szokásunk"! Szeressünk ész nélkül! Ne gondolkodjunk el azon, hogy vajon a másik mit tett érte, csak szeressük.
A tiszteletetadó autósok sem gondolkodtak el azon, hogy vajon jó ember volt-e a holt vagy sem. Egyszerűen megadták a tiszteletet.
Tegyük ezt embertársainkkal a boltban, a buszon, az utcán. Ők még élnek, viszonozni is fogják előbb utóbb. De gondoljuk azt, hogy ez egy láncreakció. Én kedves vagyok valakivel, aki velem nem biztos, hogy jó fej, de talán kicsit felmelegítettem a lelkét, így kedves lesz mással, aki szintén továbbadja. És előbb utóbb visszaér hozzánk. Tiszteljük hát egymást élve is!
Egy viszonylag kis forgalmú utcában lakunk, így igen kellemes erre sétálni.
Néhány perc múlva az egyik mellékutcában egy cilinderes férfira lettem figyelmes. A frakk és a sétapálca tekintélytparancsoló megjelenést kölcsönzött neki, ahogyan lassan lépkedett az út közepén.
Mögötte egy nagy, hosszú, fekete autó, benne a rengeteg gyönyörű virág alatt egy koporsó. A halottas kocsit két hatalmas, fekete limuzin követte. Nagyon lassan, méltóságteljesen haladtak, az elöl sétáló férfi tempóját követve.
Ahogyan kifordultak az utcára, hamar felsorakozott mögöttük néhány autó, akik felvették ezt a lassú tempót. És akkor olyat láttam, amit még korábban soha.
Szembeforgalom. És ők is lelassítottak. Egymás után, mindenki, aki szembe jött az úton, ugyanolyan lassan haladt el a halotti menet mellett, ahogyan ők mentek. Volt, aki meg is állt, és úgy várta meg, hogy elhaladjanak mellette.
Hosszasan követtem őket a tekintettemmel. Hatalmas dugót okoztak, de a bosszankodás helyett, inkább lelassult egy pillanatra a város, az egész körforgalom tiszteletteljesen állt és várta, hogy elhaladjanak.
Szívszorító látvány volt ez az együttérzés, ez a tiszteletadás.
Tovább sétáltam, de nem hagyott nyugodni ez a jelenet. Gondolkodni kezdtem, hogy igen, ez tényleg megható. Pedig nem más, csak egy szokás.
Ha fele ennyi tiszteletet adnánk egymásnak, mi élő emberek, rokonok, családtagok, mint amennyit ez a halotti menet kapott tegnap, akkor máris mindenki sokkal többet mosolyogna. És pedig ez is csak egy szokás.
Miért ne lehetne a szeretet egy megszokás? Miért ne lehetne az érintés egy szokás? Az ölelés, a puszi? Miért is ne szoktathatnánk magunkat a tisztelethez? Miért csak a "rossz" szokásokat őrizzük meg könnyedén?
Hát legyen a szeretet egy "rossz szokásunk"! Szeressünk ész nélkül! Ne gondolkodjunk el azon, hogy vajon a másik mit tett érte, csak szeressük.
A tiszteletetadó autósok sem gondolkodtak el azon, hogy vajon jó ember volt-e a holt vagy sem. Egyszerűen megadták a tiszteletet.
Tegyük ezt embertársainkkal a boltban, a buszon, az utcán. Ők még élnek, viszonozni is fogják előbb utóbb. De gondoljuk azt, hogy ez egy láncreakció. Én kedves vagyok valakivel, aki velem nem biztos, hogy jó fej, de talán kicsit felmelegítettem a lelkét, így kedves lesz mással, aki szintén továbbadja. És előbb utóbb visszaér hozzánk. Tiszteljük hát egymást élve is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése