Elengedés

Látom, már nagyokat pislog. Két autótologatás között már jön egy kis szemdörzsölés is. Már nagyon álmos. Hozom a hordozót. A hátamra teszem. Megkeressük a kisbaglyot és a cumit is. Elsétálok az ablakig. Érzem rázza a fejét, mondja: „em”.

„Mi a baj?” – kérdem – „nem jó?”.

„Eem”.

„Éhes vagy?”

„Eem.”

„Szomjas vagy?”

„Eem.”

A kezembe nyomja a cumiját, majd követi a bagolyka is.

„Eem.”

Vajon most mi a baj. Nem értem. Még soha nem fordult ilyen elő. Nem akar a hordozóban lenni?

„Mit szeretnél, kisfiam? Tegyelek le?”

Bólint, hogy igen, de jeleli, hogy alszik.

„Szeretnél aludni?”

Bólint. Ismét mutatja, hogy alszik.

„A hordozóban szeretnél aludni?”

„Eem.”

Nem értem.

„Hol szeretnél aludni?”

Mutat felfelé.

„Fent?” Ismét bólint.

„A szobádban?”

Újabb bólogatás.

„Az ágyadban?”

Már ugrál örömében, hogy kitaláltam. Csak úgy rángatja a hordozót izgalmában. Felmegyünk. Leteszem. Szalad a szobájába, sietve bújik be a kiságyába. Öleli a kedvenc párnáját, már csukódik le a szeme. Majd felpattan, kicsit kótyagosan, odahúz a rácson keresztül, és odanyomja az orrát az enyémhez. Kapok egy puszit, majd szinte krumpliszsákként borul rá a párnájára.

Elaludt.

Csak állok az ágya mellett, és csodálom. A döbbenettől nem bírok mozdulni. Még alig másfél éves, és már annyira önálló. Saját elképzelése van a világról, és ezt képes meg is osztani velem.

Amikor először fészkelte be magát mellém az ágyban, és már nem akart rajtam elaludni, majd megszakadt a szívem. Amikor közölte, hogy nem kér több anyatejet, hetekig szomorkodtam. Nemrég, amikor este mellé bújtam, hogy együtt aludjunk el, felültetett az ágyban, és egyedül akart elaludni. És most pedig nappal is. A saját ágyában.

Csak tengek-lengek a lakásban. De csak őrá tudok gondolni.

Mindig is hordoztam a babámat. Azóta, hogy megfogant. Csak a hordozó „eszköz” cserélődik időről időre, de a lényeg ugyanaz. Egyek vagyunk. A kisbabám a születése után is ugyanúgy a részem maradt. De egyre önállóbb. Egyre kevésbé van szüksége az állandó oltalmazásomra. Napról napra formálódik a saját világa. Én azonban mindig itt leszek.

Ez is része a kötődő nevelésnek. Az elengedés.

És én most mihez kezdjek? Üres térnek érzem a lakást, hiányzik a szuszogása. Nem lesz nyálas a pólóm. Azon kapom magamat, hogy mosogatás közben is gyengéden „ringatom” – pedig az ágyában alszik.