Néha beleolvasok kommentekbe érdekesebb cikkeknél az interneten. Az egyik ilyennél egy nagymama azt mondta, hogy ez az egész hisztikezeléses elmélet egy nagy marhaság. Neki két gyereke van, mindkettő felnőtt, pedig ő bizony rájuk zárta az ajtót, ha sírtak, vagy kaptak néha egy-két nagy pofont a hisztiért. Meg is tanulták keményen a leckét.
Egy néni, akivel régebben a vonaton beszélgettem méltatta, hogy a kisfiam az ölemben aludt, elmondta, hogy ő még a kertbe is lement, hogy ne hallja, ha sírt a gyereke. Mégis felnőtt az a fiú is. A mai gyerekek nyámnyilák, túl sokat babusgatják őket.
Korábban, még Magyarországon nagyon szerettem felülni a kisfiammal a tescos buszra és eltölteni néhány órát a buszozással, bevásárlással, nézelődéssel. Havonta egyszer biztosan elmentünk. Néha nem is vettünk semmit, de kalandoztunk egy kicsit. A buszon általában csak idősebbek vagy kisgyerekesek utaztak. A fiam akkoriban volt 7 hónapos, már ügyesen álldogált, kapaszkodva közlekedett, szóval ment a ficergés állandóan. Odajött egy néni, aki elmesélte, hogy az ő kisunokája most másfél éves, és most tanult meg járni, és szinte mindig a kiságyban van, mert mindenfele menni akar, és nagyon sokat ordít, meg rázza és rágja a rácsokat. Kérdeztem, hogy miért nem veszik ki a rácsot a kiságyból? Erre felháborodva közölte a néni, hogy Isten őrizzen! Hát akkor ki tud jönni!!!
Aztán olyat is hallottam, hogy a szülő azt mondja, hogy ő nem neveli kötődve a gyerekét, nem alszik vele soha, ha sír akkor sem, mert nekik, mármint a szülőknek ez nem kényelmes. Mert a gyereknek nincs rá igénye, a gyerek nem szereti. (Vajon egy néhány hónapos gyermek milyen élmények miatt képes leküzdeni az ösztöneit, amik egyenesen az anyja karjaiba húzzák?) Majd kijelenti az anyuka, hogy márpedig az ő gyereke jól elvan így is. Ölelgetés, babusgatás nélkül is. És a hisztit, a rosszalkodást is megoldják, mert anya rákiabál, megfélemlíti a kicsit, és akkor nem csinálja többet. Vagy pedig épphogy mindent megenged, és büszkén jegyzi, hogy náluk nincs hiszti. De a gyereke boldog így, mert ő ilyen gyerek.
Ezzel kapcsolatban kérdem én, hogy megnézhetnénk-e ugyanezt a gyereket 30-40 év múlva? Milyen önképe van egy olyan felnőttnek, aki így nő fel? Milyen lelki fejlődésen megy keresztül ez a gyermek? És hova jut? És anya mennyire kétségbeesve fogja majd keresni a választ a "hol rontottam el" kérdésre?
Vajon egy újszülött tudja-e, hogy akár aludhatna együtt anyával is. Vajon tudja-e, hogy még több ölelést is kaphat? Vajon tudja-e egy kis totyogó, hogy az anyukája helyesen kezeli - e az indulatait? Vajon képes-e felmérni egy kisgyerek, hogy ő boldog vagy boldogtalan? Tudja-e, hogy más családokban nem szokás megverni egymást - mert sajnos sok ilyen is van. Képes-e felmérni azt, hogy lehetne másképp is? NEM. Ő azt tekinti sablonnak, amit kap. Eleinte még próbálkozik, sír, de anya ráfogja, hogy hasfájós, tejallergiás, nem szeret szopizni, szopizni szeretne, és valahogy mégsincs a kicsi valódi szükséglete kielégítve. Majd a kicsi belefárad, feladja. Úgy tűnik, hogy jól el van, vidám, fejlődik, növekszik. Az azonban, ahogyan a szüleire néz már megváltozott. Egész életében újra és újra bízni kezd, mindig remélni, hogy egyszer majd más lesz, de mindig csalódni fog. Így idővel feladja. Beletörik a nevelésbe, majd felnőttként így fog a többi emberhez és önmagához viszonyulni. Erre az alapra fog építkezni.
Szóval ezzel csak azt akartam mondani, hogy egy kétéves gyereknél még nem lehet elkönyvelni, hogy semmi nyomot nem hagy benne a nevelés, hogy mindent jól csinálunk...stb. Majd később, kamaszkorban, aztán felnőttkorban jönnek ki ezek a dolgok. Akkor igazolódik be, hogy mindaz, amit lelki alapként, az élete első öt évében kapott tőlünk, az mennyire stabil, mennyire lehet rá építkezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése