Egy átlagos nap után is úgy zuhansz be az ágyba, mintha egész álló nap, reggel 6-tól, este 9-ig feszített tempóban dolgoztál volna, keményen edzettél volna és mellé még 4-szer államvizsgáztál volna asztrofizikából? Nekem néha ilyen érzésem volt az elmúlt pár hétben.
Reggel kinyitja a gyerek a szemét, és már azonnal rá kell szólni valamiért. Nem hallja vagy nem figyel - ez még számomra nem derült ki. Igyekszem azzal áltatni magamat, hogy csak nem hallja. Szóval hangosabban szólok. Majd kiabálok, majd még hangosabban.
Már fel is hergeltem magamat pedig még ki sem másztam az ágyból.
Jól indul ez a nap is... valójában azonban csak a tegnapi folytatása ott, ahol abbahagytuk. A vitatkozás, veszekedés, kiabálás már minden napossá válik nálunk.
Egyáltalán nem érzem jól magamat ebben a helyzetben. Nem tetszem magamnak. És mondanom sem kell, hogy a fiamnak sem. Amikor kibuggyan belőlem az a fröcsögő szörny, megrettenek magamtól, képzelem, hogy a fiam hogyan érzi magát.
Naponta 3x sír, 5x hisztizik, 4x követelőzik, és a napi egy kiborulás nálam is megvan. De múlt héten még semmi baj nem volt. Mi a csuda történt?
Végre kiszakadhadtam a hétköznapokból, és pihenésre adtam a fejemet. Nincs munka, nincs blog, nincs írás, nincs tanácsadás, nincs semmi. Csak a fiú és én.
Telefon lenémítva és házimunka elfelejtve.
Nincsenek játékaink sem. És tévé vagy tablet vagy gép sem.
Ez a kihívás!
Egy napot eltöltöttünk így. Semmi másra nem figyeltem, csak a gyerekre. Arra, amit igazából mondani, közölni akart. Azt játszottuk, amit ő akart. Sétáltunk, szaladgáltunk, fogócskáztunk. Pancsoltunk a csapban, Hagytam, hogy bekrémezze a kezemet, a lábomat, az arcomat. Birkóztunk az ágyon, bámultunk ki az ablakon.
És még arra is volt lehetőségem, hogy 20 percig zuhanyozzak zavartalanul.
Egy nap eltelt így - vita, hangos szó vagy rosszalkodás nélkül. Csak nevetés volt és csendes beszélgetés. Sőt! Kétszet annyit aludt a gyerek, mint általában.
Elgondolkodtam, vajon mi okozta ezt a hirtelen változást, és hogyan sikerült visszacsinálni mindent?
Rájöttem, hogy a hétköznapok rohanásában milyen hamar elfelejtünk egymásra TÉNYLEG odafigyelni. Az egymásra figyelés, a befelé figyelés helyett egyikőnk (ez esetben én) elkezd kifelé figyelni, és megszakad a kapcsolat. Úgymond lecsatlakozunk egymásról.
Érzi ezt a gyerek is, és vadhajtásként kezd viselkedni.
A pár napos pihenés és egymásra hangolódás után már sokkal könnyebb volt visszatalálnunk egymáshoz. Szép lassan a hétköznapi feladatokat is megtanultuk újra együtt elvégezni, megélni.
Nehéz valóban odafigyelni a másikra. Gyakorolni kell.
Ezt a harmóniát, egyensúlyt nem lehet megteremteni, ha benned nincs meg. Először a saját fejemben kellett nekem rendet rakni, Majd a lelkemet kellett újra megbékíteni. És így tudtam újra befelé figyelni, a családomra, a gyerekre, a közös világunkra koncentrálni. Persze mindig van más is. Van munka, van élet családon kívül. De a fontossági sorrendet mindig észben kell tartanom. És nekem a legfontosabb a szűk kis családom. Ha itt valami nincs rendben, akkor a többi területen sem tudok teljesíteni. Én így működöm. Szeretetmeghajtással.
Reggel kinyitja a gyerek a szemét, és már azonnal rá kell szólni valamiért. Nem hallja vagy nem figyel - ez még számomra nem derült ki. Igyekszem azzal áltatni magamat, hogy csak nem hallja. Szóval hangosabban szólok. Majd kiabálok, majd még hangosabban.
Már fel is hergeltem magamat pedig még ki sem másztam az ágyból.
Jól indul ez a nap is... valójában azonban csak a tegnapi folytatása ott, ahol abbahagytuk. A vitatkozás, veszekedés, kiabálás már minden napossá válik nálunk.
Egyáltalán nem érzem jól magamat ebben a helyzetben. Nem tetszem magamnak. És mondanom sem kell, hogy a fiamnak sem. Amikor kibuggyan belőlem az a fröcsögő szörny, megrettenek magamtól, képzelem, hogy a fiam hogyan érzi magát.
Naponta 3x sír, 5x hisztizik, 4x követelőzik, és a napi egy kiborulás nálam is megvan. De múlt héten még semmi baj nem volt. Mi a csuda történt?
Végre kiszakadhadtam a hétköznapokból, és pihenésre adtam a fejemet. Nincs munka, nincs blog, nincs írás, nincs tanácsadás, nincs semmi. Csak a fiú és én.
Telefon lenémítva és házimunka elfelejtve.
Nincsenek játékaink sem. És tévé vagy tablet vagy gép sem.
Ez a kihívás!
Egy napot eltöltöttünk így. Semmi másra nem figyeltem, csak a gyerekre. Arra, amit igazából mondani, közölni akart. Azt játszottuk, amit ő akart. Sétáltunk, szaladgáltunk, fogócskáztunk. Pancsoltunk a csapban, Hagytam, hogy bekrémezze a kezemet, a lábomat, az arcomat. Birkóztunk az ágyon, bámultunk ki az ablakon.
És még arra is volt lehetőségem, hogy 20 percig zuhanyozzak zavartalanul.
Egy nap eltelt így - vita, hangos szó vagy rosszalkodás nélkül. Csak nevetés volt és csendes beszélgetés. Sőt! Kétszet annyit aludt a gyerek, mint általában.
Elgondolkodtam, vajon mi okozta ezt a hirtelen változást, és hogyan sikerült visszacsinálni mindent?
Rájöttem, hogy a hétköznapok rohanásában milyen hamar elfelejtünk egymásra TÉNYLEG odafigyelni. Az egymásra figyelés, a befelé figyelés helyett egyikőnk (ez esetben én) elkezd kifelé figyelni, és megszakad a kapcsolat. Úgymond lecsatlakozunk egymásról.
Érzi ezt a gyerek is, és vadhajtásként kezd viselkedni.
A pár napos pihenés és egymásra hangolódás után már sokkal könnyebb volt visszatalálnunk egymáshoz. Szép lassan a hétköznapi feladatokat is megtanultuk újra együtt elvégezni, megélni.
Nehéz valóban odafigyelni a másikra. Gyakorolni kell.
Ezt a harmóniát, egyensúlyt nem lehet megteremteni, ha benned nincs meg. Először a saját fejemben kellett nekem rendet rakni, Majd a lelkemet kellett újra megbékíteni. És így tudtam újra befelé figyelni, a családomra, a gyerekre, a közös világunkra koncentrálni. Persze mindig van más is. Van munka, van élet családon kívül. De a fontossági sorrendet mindig észben kell tartanom. És nekem a legfontosabb a szűk kis családom. Ha itt valami nincs rendben, akkor a többi területen sem tudok teljesíteni. Én így működöm. Szeretetmeghajtással.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése