Neveletlen a gyerekem!!!

Ahogyan fejlődik a kisfiam, egyre többen kérdezik, hogy hogyan tudtam ilyen ügyesen megnevelni. Egyre több megjegyzést kapok, hogy valami szuper titkos nevelési technikám lehet. Sokan azt gondolják, hogy a kisfiam "be van fenyítve", azért rak rendet maga után 17 hónaposan. Azért nem hisztizik, azért nem mutatja ki, hogy szeparációs szorongása van, mert tudja, hol a határ, és hogy ezek az érzések rosszak, nem szabad sírni. Vagy azért olyan nyugodt, csendes, mert visszahúzódó. Egyre többen példálóznak vele, hogy bizony ez a gyerek meg van nevelve rendesen! Így kellene mindegyikkel. Meg kell nekik mutatni, hogy ki az úr a háznál. Egy-két füles helyre teszi a gyereket, tudni fogja azután mindig, hogy hol a határ.

A hideg is kiráz ezektől a gondolatoktól. Hallani őket pedig egyenesen borzasztó. Ha csak arról olvasok, vagy olyat látok, hogy egy kisbabát sírni hagynak, már apróra rándul össze a gyomrom, és sírni tudnék én is. A saját gyermekemmel soha nem lennék képes megtenni semmi olyat, ami megbánthatná őt.

Mégis hogyan neveltem meg ezt a gyereket ennyire?

Az igazság az, hogy az én fiam neveletlen. A szó valós értelmében. Ugyanis nem nevelem.

Ugyanúgy nem nevelem, mint ahogyan nem teszem a férjemmel sem. Sőt! Senki mással sem. Mi jogom lenne felülbírálni egy másik ember gondolatait, érzéseit, megbélyegezni őt azzal, hogy amit ő akar vagy tesz, az rossz? Ki mondhatná meg, hogy mi számít rossznak? Vagy mi a jó? Az, ami társadalmilag elfogadott? Amit egy másik ember vagy emberek csoportja annak ítél? És ha nekem, felnőttként jogom van nem helyesen, nem jól viselkedni, akkor a gyermekemnek miért ne lenne?

Mit  is csinálok akkor a gyerekkel egész nap?

Beszélek. Rengeteget magyarázok. Okokat és következményeket mesélek el neki. Elkérte a kenyérvágó kést. Megmutattam neki. A kezébe akarta venni. Odaadtam. Megmutattam, hogy nagyon éles és szúr. (Nem úgy, hogy fájjon neki, és nagyon ügyeltem rá végig.) Most már tudja, hogy ahhoz nem szeret hozzányúlni. A legtöbb veszélyes manővert kipróbáltuk már, amit egy szaladgáló, felmászó, pakoló, anyával főző gyerkőc ki bír találni. Mindet végigbeszéltük, többször is elidőztünk a témánál (ha érted, mire gondolok). De nem tiltok meg neki szinte semmit. Amivel nem akarom, hogy még most találkozzon, azt számára nem elérhető helyre tettem. (Ilyenek a vegyszerek, parfümök, stb.) Ezekkel ráérünk még megismerkedni később is.

Ha egy fél csirkét akar egyszerre a szájába tömni, hagyom. Elmondom, hogy szerintem az sok lesz. De úgyis kiköpi, ha nem tudja lenyelni vagy megrágni.

Ha ki akarja pakolni a fél konyhát az étkező asztalra, akkor megteheti. És utána ugyanúgy szépen vissza is pakolunk, néha már együtt, mert van, hogy elkél egy kis segítség.

Ha valamit nem tud megcsinálni, csak szólok, hogy itt vagyok, ha kell segítség. De nem segítek, amíg nem kéri. Ha túl hamar feladná, akkor inkább bátorítom, hogy próbálja újra. Esetleg megmutatom, hogyan lehet könnyen megcsinálni. És javaslom, hogy próbálgassa még egy kicsit.

Kritizálom? Nem. Kijavítom? Nem. Felülbírálom? Nem. Büntetem? Nem. Korlátozom? Nem.

Mit teszek még akkor?

Feltétel nélkül szeretem. Akkor is, ha hibázik. Akkor is, ha ügyes. Akkor is, ha mérges. Akkor is, ha csalódott. Akkor is, amikor rám haragszik, mert már nincs kedvem tovább labdázni odakint.

Akkor ölelem meg, és addig, amikor és ameddig szeretné. Másfél éves lesz hamarosan. Teljesen normálisnak tartom, ha naponta 4-5 órát az ölemben van, esetleg hozzábújva alszik délelőtt és délután.

Tisztelem. Ha beszél hozzám, válaszolok azonnal. Ha kér valamit, mindent megteszek és azonnal, hogy megadjam neki. Nem biztos, hogy sikerül. De megpróbálom.

Ha olyat kér, ami teljesíthetetlen vagy veszélyes, akkor megbeszéljük, hogy miért nem tud anya olyat.

Bátorítom. Ha valami érdekli, akkor megteszek mindent, hogy legyen lehetősége a témával teljesen megismerkedni. Rajongani kezdett a tűzoltóautókért, hát elvittem egy tűzoltó állomásra, be is ülhetett az autóba és szirénázhatott is. Most a harangokért és a templomokért van odáig, hát bevittem a katedrálisba.

Figyelek rá. Minden gondolatát megosztja velem. És én is szinte minden érzésemet elmondom neki. (A szexről még nem beszéltünk.) Tudom, hogy mit akar mondani, értem minden szavát. (Még nem beszél, csak jeleket használ és hangutánzókat.)

Az egyik barátom mondta azt, hogy a szülő csak azért kell a gyermek mellé, mert magasabb, és eléri azokat a könyveket is, amik a felső polcra vannak pakolva. A gyermeknek csak azt kell megmutatni, hogy az élet lehetőségekkel van tele, és bármit elérhetünk, akárki és bárki lehet boldog és sikeres. Ez a saját döntésünk. Így nekünk, szülőknek, csak annyi a dolgunk, hogy levegyük azt a könyvet a felső polcról, ha épp azt kéri a gyermek.

A szó hagyományos értelmében tehát a gyermekem teljesen neveletlen. Csupán hagyom, hogy másoljon engem és az édesapját.