Hogyan legyek jó Anya? - hozzászólás

Egy nagyon kedves, megindító és elgondolkodtató levelet kaptam az anyósomtól.

A legutóbbi Kreatív-Mamis írásomra írta nekem válaszként, hozzászólásként, kiegészítésként. A legtöbb gondolattal, amit megosztott velem egyetértek, és igyekszem észben tartani ezentúl minden nap.

Nagyon szépen köszönöm, Lobkowitz Éva, ezt a szép írást.

“Kedves Mariann,

Most, hogy egy pár órára egyedül vagyok, megpróbáltam elmélyülni a kérdésedben és annak megválaszolásában, miszerint hogyan legyen valaki jó anya.

Megint elolvastam amit írtál, és hát az az őszinte igazság, hogy erre a témára komplex választ nem is lehet adni, én legalábbis nem akarnék. Lehetne vele foglalkozni hónapokig, évekig, doktorit írni belőle, egyetemeken oktatni...

Az én belső útjaim szerint lehet valaki ösztönösen, iskolák és különösebb filozofálás nélkül is nagyon jó anya, és ennek a fordítottja is megtörténhet, sőt, úgy is megtörténhet, hogy egy bizonyos anya nem is tud róla, ő most jó- vagy rossz anya-e.

Egyetlen dologra szeretnék válaszolni, illetve hozzáfűzni annyit, hogy iszonyatosan, kötelezően komolyan kell venni az öröklött genetikát! Mivel bizonyítottan leginkább nagyszülői és oldalági öröklések jelennek meg, a szülő legnagyobb csodálkozására nem működnek bizonyos nevelési elvek, csak az anya romantikus, gyermekéért rajongó világában.

Egyszer olvastam egy vérfagyasztó okosságot, ami elsőre nagyon nem tetszett: a gyermek nem azért  jön a világra, hogy a szülei életét boldoggá tegye! Azért, hogy amíg szüksége van rá, az őt nemző szülők kötelességtudattal mindent megtegyenek az egészséges és biztonságos felnövekvéséért, majd jön a valóság: a gyermek azért jött a világra, hogy ő saját maga boldog legyen!

Az, hogy felülbíráljon-e majd a gyermekem akkor, amikor már nem picike, hogy én nézek-e fel rá, vagy ő énrám, hát ez olyan relatív, szülőnként és gyermekenként változó dolog.

Minden család és minden gyermek más és más, minden anyuka más, mindegyik esküszik a saját módszerére, van aki hordoz, van aki babakocsizik, van aki hordozna de gerincsérve van, van aki babakocsizna, de nem lát jól, a világ olyan sok feladatot oszt az anyukáknak, és mindenki mást érez a legfontosabbnak.

Szerintem végül a véleményem az, hogy - legalábbis az én életemben - mindkét félnek, gyermeknek és anyának egyaránt egyenlő kötelessége a másik fél számára a legjobb tudása szerint megfelelni, egymás segíteni, vigasztalni, bátorítani, felemelni, ha elesik, mindkét félnek ilyen aspektusból egyenrangúnak kell lennie mindamellett, hogy a gyermek respektje és készsége a szófogadásra alapkő legyen a lelkében és agyában elfogadva azt, hogy az anya felnőtt és okosabb, egészen egy bizonyos korig. Amíg a gyermek maga nem érett meg annyira, hogy akár kimondott szóval is bírálhatja az anyját - persze ez is intelligencia és genetikai örökség függő - értem ezalatt a két fél között kialakult stílust és hanghordozást.

Én biztos vagyok abban, hogy a maga módján minden anya jó - kivétel a betegesen rossz, nemtörődöm anyákat -, de most a jó anyákról gondolkozom.

Anyának lenni csodálatos, semmihez nem hasonló, mégis valahogy a belső büszkeséget elfogadva persze - mégiscsak átlagosan előforduló, mindennapos dolog, egy anya sem fogja azt mondani a másikra, "oh, ez a nő jobb anya, mint én..." lehet gazdagabb, lehet csinosabb, alacsonyabb, magasabb, érdektelen, hogy milyen iskolába járt és hány évet, az anyuka a világ közepe a gyermekének.

Ezt minden anyuka úgy építi fel, ahogyan tudja, és úgy, ahogy az ő saját mindenével, a kicsijével sikerül.

Biztos vagyok, hogy te is nagyon jó anyuka vagy és leszel, és jó feleség.

Még annyit hozzátennék, hogy az, ami a fogantatás pillanatában megtörténik tudatalatt az anyában és a gyermekében, az a földi élet legerősebb és legcsodásabb köteléke. Akár tudatos, akár nem. Ez a feltétlen szeretet egészséges esetben kiirthatatlan.

Hiszen hány olyat hallottunk, olvastunk, láttunk filmekben, hogy az anya az életét is feláldozza a gyermekéért. És fordítva ez már nem olyan természetes. Van tehát mésis csak egy láthatatlan sorrend. Az előremenők előnye a lemenőkkel szemben. Nem sok év ez, max. 20, amíg valaki saját magát a saját energiaközpontja irányítójának képes tartani. Aztán szépen "eliramlik az élet", jön a 40, az 50 év, a gyermeknek már nem anya a legfontosabb - de azért legyen és éljen, szeressen és viszont szeretve is van, de hát az egész életünk mint egy-egy fa csupán, kinő egy hajtás, felnő, lombkoronát hajt, termést hoz. A fa csupán sokkal  több évig éli meg ezt a termékeny és egyre csak nagyobbra viruló időszakot.

Az embernek nem adatott ilyen sok idő.

Úgy gondolom, a legfontosabb mindennél az, hogy egészséges testű és szellemű babák szülessenek, ne nőjenek úgy fel, hogy különbek másoknál, tehetségük szerint váljanak boldog felnőttekké, és folytassák az örök folyamatot, amíg lehet...

Szeressék a szüleiket; amíg kicsik, aludhassanak mellettük, hallhassák anya olyan megnyugtató szuszogását, ahogyan alszik (én drága anyukám kezét fogtam elalváskor, "kezikét" kértem), és erővel igyekeztem kb. 4 éves koromban, hogy ő aludjon el hamarabb, hogy érezzem, ahogy útban az álom felé megrezdülnek a kezemet fogó ujjai, és én csak fogtam a kezét, és csak erre emlékszem. A szívemben égő, semmihez nem hasonló boldogságra és szeretetre.

Ezt az érzést a mai napig őrzöm, és ezt a gyermekkori túláradó, egyszerű, szerény, belső boldog szeretetet most is érzem. Ez az enyém, senkit nem igazán érdekel, egyedül engem.

Ilyen 60 évnyi távolságból én igy látom, már a jó anyák eltemetésének borzalmán átesve, de soha el nem érve azt a nyugalmat, hogy "ez így természetes..."

Ti most a folyamat közepén vagytok, légy hát a világ legboldogabb anyukája, felesége, és jól figyelj meg minden percet, mert az életnek ennél gyönyörűbb szakasza nincsen!”