Családunk születésének története - első rész
Két hetes babám hordozó kendőben itt szuszog a mellkasomon miközben elmesélem neked, hogyan találkoztunk először a kisfiam, az édesapja és én, hogyan lettünk hirtelen egy család.
Még elég sokáig könnyeket fog csalni a szemembe, amikor a szülésre és az első közös pillanatunkra gondolok. De ne szaladjunk ennyire előre.
A történetünk egy vidám péntek reggelen, november 9-én kezdődött. A kórházba igyekeztünk heti szívhang vizsgálatra, és a szülész orvos is megvizsgált. Ekkora már 6 napja távozott a nyákdugó. Az orvos mindent rendben talált, és hazaküldött. Zárt méhszáj, szuperül működő lepény. Semmi jele szülésnek. Minden OK.
Nagy nyugalomban telt a nap, majd a szombat délelőtt is. Délben vendégek jöttek, ebéd után kártya party. A családom nagyon szeret játszani, szóval most - évek óta először - én is beszálltam. Hat óra körül már nagyon álmos voltam, gondoltam, lassan ledőlök pihenni.
És akkor, fél hétkor hoppsz egy kóbor görcs. Alig érezhetően, egyre erősödve jöttek a következő fájások. Először rendszertelenül, aztán 20 percenként. Tudtam, hogy ha csak jósló fájásokról van szó, akkor azok elmúlnak, ha elmegyek zuhanyozni. Persze azért még a szettet lejátszottuk...
Mire kijöttem a zuhanyzóból már 10 percessé rendeződtek a fájások. Azt olvastam, hogy ez akár 12 órát is eltarthat, mielőtt komolyra fordulna, szóval úgy döntöttem, hogy lefekszek aludni egy kicsit. Hátha elmúlik. Még jóval idő előtt vagyunk, ennyivel nem érkezhet korábban a fiú, főleg, hogy tegnap még azt mondta a doki, hogy messze vagyunk még. Mire a pizsama nadrágomat félig magamra öltöttem már 5 perces fájásaim lettek. Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy fél tízkor már hívtam a szülésznőt, hogy akkor most mi legyen? Nem voltak szörnyűek a fájások, de egyre erősödtek. És 5 percenként. Szakértői javaslatra irány a klinika.
Édesapám vezetett, a férjem a kezemet szorította a hátsó ülésen... vagy talán én az övét...
És miért van minden liftben tükör? Már háromperces fájásoknál az jutott eszembe, amikor megláttam magam, hogy még fodrászhoz akartam menni... Épp pár napja olvastam ugyanis egy "tippek szülés előttre" írást, ahol a kismama kifejtette, mennyire fontos a jó frizura. És igaza is van: életed egy meghatározó időszaka következik, amikor szinte a legtöbb fotó készül rólad, és te pedig igazán ramatyul nézel ki. Egy életen át ezt fogod bámulni, a gyereked, az unokáid, talán még majd így mutogatnak a dédunokáidnak is. Persze, ahogyan ezt a liftben kifejtettem, nem arattam osztatlan sikert... És meg is lett az eredménye: minden fotón ramatyul nézek ki.
22:30 - érkeznek a komolyabb fájások, három percenként. Fogalmam sincs mi fog történni, meddig fog tartani, és lesz-e ennél még rosszabb. Én úgy gondoltam, hogy ezeket a fájásokat még el bírom viselni egy-két órán át, de ennél erősebbeket már nem szívesen. És különben is álmos vagyok. És akkor közli az orvos, hogy ujjbegynyire van nyitva a méhszáj, ez még legalább 8-12 óra vajúdás, mire lesz itt valami. TESSÉK? Na, nem!! Teljesen kizárt, hogy reggelig itt vekengjek, és még fáj is, aludni sem tudok, beszélgetni se lehet rendesen, mert mindig jön egy fájás két mondat között... ezt nem nekem találták ki. Szóval elhatároztam, hogy akkor most elkezdünk ügyesen vajúdni, és kinyílik az a fránya méhszáj nagyon gyorsan, mert ez nem mehet így 8-12 órán át...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése